Egy este hazamentem, és úgy éreztem, eljött a pillanat, amikor őszintén beszélhetek a szüleimmel arról, hogy hogyan érzek, és azt is, hogy van egy párom, aki fiú. Ők is ismerik Andrist, csak hát azt hiszik, haverok vagyunk… Érdekes beszélgetés volt, illetve nem volt beszélgetés, hallgattak, nem mondtak semmit, majd úgy tettek, mintha nem is történt volna semmi. Azt éreztem, ugyanúgy reagálnak, ahogy először én is, elfojtják, mintha nem is történt volna meg ez a beszélgetés. Hónapok teltek el, minden ment ugyanúgy, mint eddig – jártam az egyetemre, beszélgettünk mindenféléről, csak erről a dologról nem. Majd egyszer édesanyám rákérdezett, hogy van Andris. Én meséltem róla picit, s ő csak annyit mondott a végén – hívd már fel egyszer vacsorára hozzánk…