Hebegtem, furán éreztem magam, nehezen tudtam bármit is megfogalmazni. Anyám jófej volt – úgy tett, mintha nem is igazán figyelne, pakolt a konyhában közben. De azt hiszem mindent megértett – a pakolás csak a zavarát leplezte, de nekem is könnyebb volt így, mert úgy beszéltünk, mint amikor lassanként, magyarázkodva adtam elő, hogy kettesem lesz matekból félévkor. És ő azt mondta, nem baj – van még egy fél éved, hogy javíts. Most azt mondta, nem az számít, hogy akit szeretek szép legyen és szőke, hanem hogy jó ember legyen, őszinte, és ő is szeressen engem.